Múltról:

Nem szeretek sokat a múltról beszélni... szerintem nem számít, ki honnan jön, sokkal érdekesebb, ki mit gondol most a jelenben. A techno mindig is a jövőről, a jövő keresésről szólt, például ezért sem szerettem soha a klasszik partikat, vagy a nagy nosztalgiázásokat ebben a stílusban. Látok embereket jönni-menni mindenféle közegből, és elmondhatom, nem ezen múlik, hogy milyen ember vagy. Talán adhat egy belső érzetet, egy értékrendet, aminek meg akarsz felelni, ha tudod honnan jössz, de ami igazán fontos, hogy most ki vagy, most mi az ami foglalkoztat.

 

Arról, hogy mire elég két óra:

Talán a legszebb az elektronikus zene előadói részében, hogy ha beállsz a pultba és legalább két órád van játszani, kiderül ki vagy te, milyen ember vagy, egyszerűen nem tudsz hazudni. Még akkor sem, ha épp nem a saját komfortos környezeted vesz körül, esetleg a publikum nem vevő azokra a zenékre melyeket te igazán szeretsz és alkalmazkodni próbálván, a zenei palettád széléről válogatva, nem igazán önmagadat adod. Na, még akkor sem tudod letagadni magad. Ez gyönyörű, szerintem!

 

Inspiráció:

Mindenkinek kell inspirácó, valaki, valami ami motválja. Egyszer még Zabiela mondta nagyon fiatalon, hogy minden dj a saját kedvenc 5 dj-je, plusz önmaga elegye. Érdekes, hogy az elmúlt időszakban Delay mellett (akinek nem titkoltan ámulom a zenei zsenialitását) én egy olyan embertől kaptam a legtöbb inspirációt, aki még nem is aktív DJ, egy lány a baráti körömből. Még nincs meg a megfelelő technikai tudása, de olyan érzékkel és szorgalommal válogat a lemezek között, és úgy robban az agyában az elektronika, hogy az engem is megmozgat.

 

Lemezgyűjtés:

Volt már 2-3000 lemezem, mikor leesett, hogy édesapám is ugyanezt csinálta tulajdonképpen. Óriási lemezgyűjteménnyel rendelkezett: blues, rock és a rock and roll, de nem hiányozhatott a korai disco, italo sem, szóval minden, amire akkoriban buliztak az emberek.
A mi családunk ahhoz a középréteghez tartozott, ami mostanra szinte teljesen eltűnt. Kicsit sem voltunk gazdagok, de kényelmesen éltünk. zuglói társasház, hétvégi éttermek és Balaton egész nyáron, ha szűken akarom összefoglalni.
Szüleim megengedhettek pár hobbit maguknak illetve nagymamám megengedhette magának, hogy utazgasson. Sokszor látogatta az egyik barátnőjét Svédországban. Akkoriban leginkább északon nyomták a bakeliteket, úgyhogy apu mindig listát írt, mik kellenek neki. Nagyi meg úgy hozta kedvenc vejének a lemezeket ahogy nekem, kedvenc unokájának a matchboxot..., tucatszámra. Mesélte, hogy néha a kinti boltokban is csak néztek, hogy vajon ki írhatta ezt a pult alatti listát, apámnak olyan ízlése volt. A lemezekből válogatáskazettákat csinált, szüleim azokat vitték a baráti összejövetelekre, azok szóltak minden ismerős hifi tornyából, illetve mindenki fatert támadta egy - egy kaziért. Végülis a kora dj-je volt. Évek óta benne voltam már, mikor ez leesett.

 

Zeneszerkesztés:

Alapvetően kivitelező típus vagyok, nem hiszem, hogy jó alkotó lennék. Többször álltam már neki, mindannyiszor észrevettem, hogy mennyire más munkafolyamat az előadni és alkotni.
Ettől függetlenül folyamatosan itt lebeg előttem a késztetés, de először muszáj kialakítani egy ehhez igazodó életrendszert. Normálisan zenét írni nem megy idő nélkül... a Hairys korszak alatt például lett volna lehetőség, stúdió, csak idő nem volt elég: akkoriban sokszor munkából jártam fellépni, majd megint vissza dolgozni, egyszerűen nem fért bele.

 

Naga & Beta:

Hét évet húztunk le együtt és kötöttünk jó barátságot úgy, hogy azért alapvetően nagyon különböző emberek vagyunk. A 2008-as Balaton Sound volt a csúcspont, életem fellépése, ott és akkor rögtön éreztem ahogy lejöttem a színpadról, hogy ebben ennyi volt, itthon mindent elértünk, amit el lehetett. Talán ott lett volna szép abbahagyni, de nem bánom, hogy nem így történt.
Bár utólag visszagondolva is az volt a csúcspont, az úgymond lefelé tartó közös úton is remek állomások voltak, illetve nem is repült annyira mélyre ez, hiszen, ha nem is sűrűn de rendszeresen lépünk fel Balázzsal és még mindig ugyanúgy működik a varázslat, elég csak az elmúlt két Toldis bulira gondolnom.

 

Itthoni helyzet:

Szerintem mindig a kínálati oldal a felelős. Kultúrában nincs olyan, hogy kereslet. Az átlag közönség nem hibáztatható... nekik nincsenek már ott az osztálytársaik, hogy formálják az ízlésüket, és nem várható el mindenkitől, hogy szabadidejében kutassa, keresse az újdonságokat az izgalmasat. Ettől még mindenki megérdemli az igényes, jó zenét. És az átlag abból választ, amiből választhat, ami elé van rakva...
Sajnos pl. a Hajógyári Sziget és az ebből származó dolgok évtizedes károkat okoztak, komplett generációk értékrendjét torzították el. Elég egyediek vagyunk a tehetségek elnyomásában is, mintha nekünk nem lenne szükségünk magyar sikerre. Ilyen legnagyobb, amolyan legnagyobb fesztivál, aztán szinte egyik műfajban sem tudunk kilökni magunkból olyat, akit esetleg nyugat felé is visszahívnának, nem csak keleti határokon túli testvéreink keserű örömére. És ez nem azért van mert nincs köztünk tehetség. Ha valakinek ez saját erőből sikerül rendszeresen már évek óta elismert nemzetközi előadó, mire itthon a legnagyobb promoterek és szervezők emlékeznek a nevére, és esetleg azt mondják hogy: na jó beférsz elém(!) egy warm up-ra. 

Szoktam mondani hasonlatnak hogy például nekünk magyaroknak rengeteg jó együttesünk lehetne. Tele vagyunk jó gitárossal, dobossal, billentyűssel, minden. Mégis mindenki énekes akar lenni. Tök mindegy hogy az illetőnek egy deka hangja sincs, vagy kitűnő dobos vagy gitáros lehetne, ő énekelni akar és kész. Ő énekes lesz. És ha ennek az embernek még pénze és hatalma, vagy akár kapcsolatai vannak ehhez a céljához, akkor bizony sokszor vérbeli énekesek elől veszi el a lehetőséget saját egoizmusával. Ráadásul nem tudnak összállni a komoly együttesek, mert hiányoznak a megfelelő dobosok, gitárosok, mert mindenki énekes akar lenni. Tetszik érteni? Sok ilyet nézek végig sajnos. Pedig tapasztalt ember tudja, hogy az igazán komoly együtteseket nemis az énekes vezeti, viszont a legnagyobb teher az ő vállán.

 

Álmok:

Ha meggondolom, boldog ember vagyok, tulajdonképp az álmomat élem. Dj-ként nem vágytam sokkal többre mint amit elértem, illetve mindig is jobban érdekelt egy klub építése mint mondjuk a nemzetközi karrier. Akármilyen is, a Corvin Club most Budapest techno klubja, és igen lelkes stáb dolgozik napi szinten rajta, hogy még jobb legyen. Jó ebben részt venni.
Azt érzem, most érik be igazán az elmúlt évek munkája... Nemrég például megadatott, hogy egy acid bulin Titusznak melegíthettem; a példaképnek, akire fiatalon az Orczy kertben táncoltam. Nekem ez az igazi elismerés. Sosem vágytam hírnévre, vagy nagy karrierre, mindig az mozgatott, hogy minél több embernek tudjak örömöt okozni zenével.

                                                                                photo by Révai Sára

Cukrowitz